Igaz barátok....

Nem, nem bírom ki tánc nélkül. Úgy érzem csak szenvedek és szenvedek nélküle. Egyéb okok miatt nagyon lecsökkent az edzéseim száma, illetve a tánc abbahagyása is szóba került. Úgy volt, hogy csak novemberig táncolok, utána abbahagyom. Végleg... 70%-ban be akartam fejezni, de a maradék 30% nem engedte. Örök hála nekik! Ugyanis rájöttem, hogy nem bírok nélküle élni. Egyrészt a barátaimat sem tudnám elhagyni, mivel nagyon szoros kapcsolat fűz hozzájuk, másrészt pedig ez az életem! Amit most írok, azt teljes szívemből jön... Az egyik edzésen megtudta valaki, hogy nem leszek benne a következő táncban. És az a valaki tovább adta a többieknek, akik edzés után leültek velemi beszélni, hogy mi a baj ? Miért nem leszek benne az új koreográfiában ? Mondtam, hogy ne gondoljanak semmi rosszra, nem történt olyan nagy dolog.Sokan találgattak, de mindegyikre nem voltam a válaszom. Aztán egy nagyon jó barátnőm azt kérdezte, hogy abbahagyom a táncot? Teljes mértékben beletrafált. Nem bírtam "igen"-nek válaszolni, mert nem jött ki hang a torkomon, csak bólogattam és az arcomat a kezeimbe temettem. Velem együtt sírtak, néhányan pedig sokkot kaptak. Nem tudták elhinni. Mindenki odajött, megölelt és együtt sírtunk... Nem tudom egyszerűen leírni ezt, nincsenek erre szavak, leírhatatlan érzés ez. Annyira varázslatos és gyönyörű, hogy legszívesebben minden napomat így kezdeném és akkor már semmi rossz dolog nem történhet velem. Iszonyúan szerencsésnek mondhatom magamat, amiért ilyen tánctársaim vannak. Mindig ott vannak ha kell. Imádom őket, ők a második családom. Soha nem hagynak cserben. És rájöttem, hogy nem bírom abbahagyni. Nem tudok nélküle élni. Azért amikor megkérdezték szomorúan tőlem, hogy abbahagyom akkor tényleg? Én ezt válaszoltam :
Nem, nem bírom ki enélkül!
És hatalmas örömkönnyek közepette borultunk egymás nyakba. Ezt a pillanatot soha nem fogom elfelejteni. Talán ez az egész bizonytalanságom a tánc iránt arra volt jó, hogy rájöjjek kik az igaz barátaim. Kikre számíthatok ha baj van és kik éreznek velem együtt...
A történetet nem szeretné jobban kiszínezni, mindenki képzelje el maga, egy fél percig élje bele magát. Ha valaki a társaim közül olvassa az úgy is ráismer magára és csak annyit szeretnék mondani neki, hogy : Köszönöm, ezerszer is köszönöm!